A „második” tizenöt éves háború utolsó nagy összecsapására a Tisza alsó folyásánál fekvő Zentánál került sor. Az új főparancsnok, Savoyai Jenő herceg kihasználva az ellenséges erők folyamátkelését, megtámadta a jobb parton tartózkodó oszmán seregtestet (1697. szeptember 11.). A hídfőben rekedt csapatokat bekerítették, a tüzérség pedig a hajóhíd lerombolásával elvágta a visszavonulás útját. Közel kétórás küzdelemben teljesen felmorzsolták az ellenséget. Húszezer oszmán harcos, köztük Elmas Mohamed nagyvezér esett el.

Az oszmánok oldalán harcoló Thököly Imre halottnak tettette magát a csatatéren, majd az est beálltával a túlsó partra úszott. Menekülése a török világ végét jelképezte Magyarországon. A Zentánál elszenvedett vereség nyomán az oszmán fél angol és holland közvetítéssel béketárgyalásokat kezdett a Szent Ligába tömörült államok képviselőivel, és 1699. január 26-án, Karlócán aláírták a háborút lezáró békét. A Temesköz és Belgrád a Magyar Királyság területe lett a török uralom után. A velenceiek megszerezték a Peloponnészoszi-félszigetet, Lengyelország Podóliát, Oroszország pedig Azov kikötőjét.

Karlócán modern európai békét kötöttek a törökkel. Térképen rögzítették és a helyszínen is megjelölték a két birodalom határát, s megszabták a határ menti erődök számát, a béke megsértését, a határsértéseket pedig szigorúan szankcionálták. Ennek köszönhetően megszűntek az elmúlt évszázadokat jellemző portyázások, s a határon valódi béke honolt.